Ronka blogja

Először is alapvető információk elöljáróban: egész éjjel és egész nap esett az eső. Változatos tempókban és intenzitással, de folyamatosan esett. Eredeti terv szerint apámék ma a szőlőbe mentek volna dolgozni, és én maradtam volna itthon mamával, de ez a terv ugye jelen körülmények között elbukott. Egyetlen fix pont maradt a napomban: délután 3-ra időpontom volt egy fodrászhoz, akit egy szintén hosszú hajú kolléganő ajánlott, mint olyan ritka példányt, aki nem tekinti ősellenségének a hosszú hajat. Ujjongott az én szívem a hír hallatán, s legott el is mentem bejelentkezni hozzá, itt lévén az idő, hogy hajam ápolására sort kerítsek vala. Na, magyarán: bementem tegnap, kértem időpontot, ma délutánra adtak. Halleluja.

Elindultam tehát itthonról fél 3-kor, esernyővel felfegyverkezve. Mire az utca közepéig értem, kezdett megfogalmazódni bennem egy derűs gondolat, miszerint csupa hála az én lelkem, hogy ebben az utcában lakom, mert így minden egyes esős napon alkalmam nyílik eljátszani az én spéci és kihívást jelentő játékomat, melynek lényege, hogy megpróbálok átjutni a járda minden képzeletet felülmúló göcsörtjei és repedései által képződött pocsolyákon. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy talán nevet is adhatnék ennek az ügyességi, sőt, néha már stratégiai játéknak ("ha most ballal odalépek, akkor utána a jobbal már kénytelen leszek oda átlendülni, de onnan nincs tovább, míg ha most jobbal kicsit balra lépek, akkor utána ballal talán elérem azt a 2-3 négyzetcentis magaslatot, és onnan...."), mikor kifordultam a város felé vezető nagyobb utcára. Itt található az ún. "aluljáró", melynek tetején a vasúti sínek futnak, alul pedig az autós és gyalogos forgalomé a terep. Ezzel az aluljáróval már sok-sok éve foglalkoznak az okosok, mivel a két hepe közti hupában helyezkedik el, így - természetesen - minden víz ott folyik össze. Több napi esőzés után előfordult, hogy a víz olyan nagy lett, hogy a könyebb szerkezetű autókat egyszerűen megemelte. Mi, gyalogosok pedig - sejthetitek... - külön szeretjük ilyenkor az aluljárót. Nos, ideértem tehát. Előttem két nő megtorpant a teljes szélességet kitöltő "balaton" láttán. Kedélyesen megszólaltam mögöttük: "Esélytelen, ezt úgyse ússzuk meg szárazon, lányok." És még fel is derültem, mert rájöttem, hogy ez a tökéletes név a "játékhoz": ezt úszd meg szárazon! Átlábaltunk tehát a Naaaaaagy Vízen, természetesen mélységét tekintve bokáig süllyedtünk a lébe. Nem baj, lelkesen törtem tovább úticélom felé. Igen ám, de ez az út sajnálatosan arról is hírhedt, hogy az autósok szélső sávjában is megáll a víz, így akarva-akaratlanul is (de akarva persze még jobban) beterítik a gyalogosokat. Nem baj, itt is átküzdöttem magam a kényes útszakaszon, és csak egyszer terítettek be igazán. Már megközelítettem a Fő teret, azon túl várt rám a fodrász. (Mielőtt valaki kérdezné, hogy miért nem választok más útvonalat: nem lehet. A vasút miatt nincs ezzel párhuzamos utca, vagy ilyesmi. Választhatok egy másik, gyalogos felüljárót, de az olyan messze van, hogy megduplázná a menetidőmet, ráadásul ott ugyan alig van forgalom, viszont a környék se a legjobb, és a járdák....nos, ugyanolyanok, ha nem rosszabbak, mint az utcánké.)

Öt perccel 3 előtt érkeztem a szalonhoz, melynek ajtaján egy aprócska fecni várt: betegség miatt a délutáni műszak elmarad. Álltam ott döbbenten, térdtől lefelé uszodai vizesen, egy percig némán. Aztán sarkon fordultam, hogy visszaküzdjem magam dolgomvégezetlenül. Útközben viszont megpillantottam egy másik fodrászat cégtábláját. Egy életem, egy halálom - gondoltam nagy merészen - én ide most bemegyek, és megkérdezem, hogy esetleg tudnak-e most rögtön fogadni. Ha nem, hát majd kérek az előző helyen egy új időpontot később.

Bementem. Tudtak fogadni. Egy fiatal csaj (max 28-30 lehetett) kaparintott a kezei közé. Már be is ültetett a mosóba, mikor megjegyezte, hogy "húúú, ez aztán hosszú haj" (mit szólna a nővéreméhez?? legalább 15-20 centivel hosszabb, mint az enyém), "és ahogy elnézem, nincs is befestve, ugye?" "Nem, sosem volt." "Soha???!" Nos, azt hiszem, ekkor kellett volna a hangsúly alapján jogosan gyanakodva felállnom a székből és távozni, de amúgy is késő volt már, épp vizezte a hajam, meg aztán nem túl sokszor voltam fodrásznál eddig, és nem rendelkezem a kellő rutinnal, sem a távozáshoz szükséges arroganciával. Sajnos. Tehát hallgattam. Jött a sampon. Gyanakodva szimatolgattam, majd óvatosan fogalmazva megkérdeztem: "De érdekes illat....mi ez?" "Olyan rágógumi, nem? Tök jó." Aha, igen, abban a pillanatban már erősen bántam minden vétkemet, de legfőképp a hirtelen döntést, hogy betettem a lábam azon a küszöbön. A mosással amúgy nem volt gond, csak a fülem ment tele habbal, amit aztán nem öblített le, így kénytelen voltam a fodrászszék felé menve útközben a törölköző csücskével letörölgetni. Apróság, nonszensz, nem foglalkozom vele. Lássuk, mi lesz. Nyakam köré kanyarította azt a bizonyos fodrászköpenyt, jó szorosan - legalább nem folyik a víz a nyakamba. Igaz, amúgy se folyna, mivel hosszú a hajam, és a víz végigfolyik a szálakon, ergo legfeljebb a derekam lehetne vizes, de ott meg úgyis ott a szék, tehát oly mindegy. Nem baj, azért nem fojt a köpeny, nem szólok. Elmagyaráztam, mit csinált velem kb 1,5 éve egy fodrász, mikor kérdés és engedélyezés nélkül három szintesre vágta le a hajam, majd hozzátettem, hogy fél éve egy fodrász már próbálta egybevágni, de akkor még nem volt hozzá elég hosszú a legrövidebb szint, nem akartam, hogy olyan rövidre levágja az egészet. A csaj bólogatott - ahogy ő most elnézni, már egybeér simán, csak pár centi. Remek. Hozta a fésűt, hogy nekiessen a kifésülésnek. Mikor megláttam a kezében, kedvem támadt volna felsikítani, hogy "jól meggondoltad????" Egy hajkefe volt. Igaz, nem a legsűrűbb fajta, de akkor is hajkefe. Amit SOHA nem használok a kibontáshoz, és a normális fodrászok sem. (Csak hogy éreztessem: a végén, szárítás után ugyanezzel kefélte készre a hajamat.) Nekiesett a melónak emberesen. Kicsit tépett, neeeem baj, végül is hozzászoktam én - akinek hosszú haja van, az hozzászokik. Viszont minden egyes húzásnál beleakadt a kefe a tarkómon a köpenybe, és rántott rajta egyet, amitől időnként elkapott a pánik, hogy egy nagyobb rántásnál megfojt akaratlanul. Erre végül nem került sor. Hozta az ollót. A hajam választékával nem foglalkozott, pedig nem ártott volna... az én hajam ugyanis bárhol képes elválni, és a székben ülve pl épp az ellenező oldalon volt a választékom, mint előzőleg volt, mikor az üzletbe léptem. (A legtöbb fodrász megkérdi, hogy középen válassza-e el, vagy valamelyik oldalon, mert fésülés közben észre szokták venni, hogy a hajam nagyon engedelmes, és bárhol hajlandó elválasztódni.) Viszont mire szólhattam volna, már el is kezdte a vágást hátul. Maga a vágás kb 3 percig tartott. Nem viccelek. Képzelhetitek azt az alaposságot... Ezután már csak fésülgette a hajam, hogy megnézze, egyforma-e. Épp elöl fésülte a szemembe, hogy az elülső tincseket ellenőrizze, mikor megcsörrent a mobilja, és otthagyott a szemembe húzott hajjal. Igaz, csak egy percre, és ezért utána elnézést kért. Nos, jött a szárítás. Természetesen szétégette a füleimet-tarkómat, de én már eljutottam a csendes rezignáció szakaszába. Aztán végre vége lett, odatartott egy tükröt a hátamhoz, amiből persze mindent láttam, csak a hajamat nem, de bólogattam, hogy remek, nagyon jó lett, kifizettem a 3200 ft-ot, és távoztam, mint egy frissen lenyirbált, enyhén rágógumiillatú lobonc "büszke" tulajdonosa. Utolsó megjegyzés: itthon voltam 3.45-re. Szóval nem viccelek, mikor azt mondom: 3 perc alatt levágta. 20 perc az út haza, és legalább 10-12 perc volt a szárítás.

Amikor fél éve egy nagyon profi fodrásznőnél voltam, ott hagytam nála egy nagyon durva összeget, de tőle úgy jöttem el, hogy maradéktalanul elégedett voltam, a hajam ezerszer jobb állapotban volt, mint előtte, és még hasznos és értékes tanácsokat is adott a hosszú haj ápolását és fésülését illetően. Namármost egy rossz fodrász-élmény minden nőt megráz, de egy nőt - mármint engem - , akinek egyetlen ékessége és büszkesége a haja, nos, fogalmazzunk úgy, hogy az átlagosnál jobban felkavar. Tehát hazafelé jövet, míg újra - immár lemondó sóhajok kíséretében - átküzdöttem magam a tengernyi tócsákon, levontam egy következtetést: soha, de soha a büdös életben nem ülök be többé 35-40 alatti fodrász csaj székébe. Soha. Minden egyes alkalommal, mikor megtettem ugyanis, ezerszer megbántam. A kedvencem pl az a csaj volt, aki ezzel az ütős mondattal indított: "Hú, de szép hajad van, nem akarod befesteni?" Hörrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. A saját generációm egyszerűen inkompetens a hajamat illetően. Tudom, csúnya dolog az általánosítás, de most akkor sem gondolom meg magam.

De tudjátok, mi vígasztal, most, hogy ezeket a sorokat írom? Az, hogy itt ülök az asztalnál, melegítőben, zokniban, a hajamat befújtam a parfümömmel, így már nincs rágógumi illata (ráadásul rajtam kívül senki se szagolgatja, ugye - az egyedülálló életformának is lehetnek nem várt előnyei), és ha holnap is esik, felrúgom minden kötelezettségemet, és engem senki nem robbant ki a házból, mert sztrájkot hirdetek.

Az utóbbi időben rászoktam, hogy a cégbe vezető 20 perces séta közben (na és természetesen próba után, hazafelé úgyszintén) egy Rejtő Jenő hangoskönyvet hallgassak. Reviczky olvasta fel. Ez a szokás biztosította, hogy mindig jól induljon a napom. Már amikor épp próbára kell mennem reggel. :) Jó móka volt, sétáltam az utcán, a fülemben meg Tuskó Hopkins szórta a beköpéseit meg a pofonokat, Senki Alfonz tervelte ki a legnagyobb átveréseket, a Török Szultán tartotta fenn a látszatot... időnként valószínűleg úgy vigyoroghattam, mint a vadalma, mert a szembejövők gyakran megcsodáltak. Tény és való: nehezemre esett nem felnevetni hangosan, mikor például Hopkins azt ecseteli, hogy 'ha már úgyis bűntényt kellett elkövetnem, hát gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, így hát kihajítottam egy régi haragosomat az ablakon. Csak az volt a baj, hogy az ablakot felejtettem el kinyitni előtte.' :))

Csakhogy ma elfogyott az utolsó adagom. Most mi lesz?

Hosszú volt ez a szünet....négy hónapja nem írtam. Valahogy nem éreztem azt, hogy lenne mit mesélnem, pedig azért mindig történik valami, még ha rendszerint csak annyi is, hogy épp az aktuális koncertműsoron rágom magam, próbálom utolérni magam gyakorlással-nádfaragással az utolsó (vagy az utolsó utáni...) pillanatokban. Most itt a nyár, de persze munka az van, és őszintén szólva nem is baj, legalább nem ülök itthon több héten keresztül. Kimozdulok. Elsétálok a cégbe, próba, visszasétálok. Aztán megint. Dolgozunk. Játszunk.

Otthon érzem magam a zenekarban. Még akkor is, ha mostanság a helyzet kifejezetten zűrzavarossá vált. Bonyolult történet, nem is a netre való, szóval legyen elég annyi, hogy akadtak kényes helyzetek bőven. De mivel alapvetően konfliktuskerülő típus vagyok (amíg nem érzem magam igazán "veszélyben", addig nem szoktam kötekedni, de ha kell, azért a vitához nagyon is értek), szerencsére viszonylag ügyesen ki tudtam maradni a dologból. Már amennyire lehetett.

Továbbra is roppant ügyesen tudom semmittevéssel eltölteni napjaimat, szóval nem árt a motiváció, hogy mondjuk "holnap próba van". :)

Szóval lényegében minden a helyén van.

Az idő telik, az élet zajlik, Ronka meg él - legalábbis egyelőre még él, úgy-ahogy. Na szóval: hazaértem a kis 5 napos "utazzuk be fél Európát egyetlen koncert kedvéért"-projektről. Hosszú történet, nem megyek bele a részletekbe. Viszont jöjjön pár apróság, mozaikok, élményfoszlányok:

A litván buszsofőr bácsi (akivel oroszul lehetett beszélgetni, mely nyelvet én természetesen nem bírok, viszont a "thank you"-ra egy nagyjából felismerhető "your welcome"-mal felelt) roppant előzékenyen lesegített a buszról az esti leszállásokkor, amikor a leszállás szó helyett már nyugodtan mondhattunk volna lemászást, vagy leevickélést, esetleg lebotorkálást. Aranyos bácsika volt. A másik, fiatalabb is jó fejnek tűnt. Zokszó nélkül tűrték szeszélyeinket, nagy jó pont.

Franciaországba átérve a pisilés már nem az ingyenes kategóriába tartozik. Ezzel nem is volt gondom, szépen fogtam a kezemben a pénztárcámat, elő is kotortam már az ötvencentest, de előttem egy élelmes ifjú kolléga megmutatta, hogyan lehet kicselezni a beléptetőrendszert, mire a hölgykoszorú megmozdult, és meghódította a wc előterét. Én még tétováztam, belső vívódásom ki tudja meddig tartott volna, mikor is a srác szólt, hogy gyere már, ne hülyéskedj, most komolyan, szóval átléptem. Szabályt szegtem. Kamerával felszerelt helyiségben. Hűűűű meg haaaa. Egyszer. Később mindig fizettem. :)))

Alapvetően szeretek utazni, de ha betegen nem jutok folyamatos meleg teához, mézhez és ágyhoz-filmhez-könyvhöz-kényelemhez, akkor kicsit nyűgös vagyok. Főleg az első két pont fontos a listán. Ez pedig sajnos nehezen megvalósítható az egész napos buszozások alkalmával. Mondjuk a kollégáknak nem igazán tűnt fel, hogy nyűgös lennék, mert a körülöttem lévők kiválóan ismerték egymást, szóval velem kevésbé foglalkoztak. Annyira ezúttal nem is bántam.

Városnézésre idő nem igazán jutott, de azért a busszal kóválygásnak is megvan a maga varázsa, főleg, mikor egy kis félreértés miatt a Charles de Gaulle felé mentünk Párizsnál Orly helyett. Azt a vidéki busz-túrát....! :) De jól szórakoztunk. Nem is beszélve pl a metz-i éjszakai keringésről, mikor is már harmadszor hajtottunk át a rendőrség előtt, keresve a szállodánkat. Különösen mókás volt, hogy folyton át kellett kínlódni a sofőröknek a buszt a franciák mini-körforgalmain. Zabálnivalóan picike körforgalmakat bírnak kialakítani.

Ja, egy benzinkúton elfilozofáltunk arról is, hogy a francia nők tényleg ennyivel magasabbak átlagban? csak mert a wc sokkal magasabb volt, mint a németeknél bárhol, szóval belegondoltam, hogy apám kb 1,58 magas nője kifejezetten nehéz helyzetbe került volna ott, azt hiszem, legfeljebb egy stokedliról érte volna fel a klotyót.

Magáról az egyetlen előadásról annyit, hogy "nem tettem túl magasra a lécet" az utánam érkező, a turnét folytató oboistának. (és még finoman fogalmaztam) Mondjuk mentségemre szolgál pár dolog, de ez a közönséget sosem érdekli, mikor csak azt hallja, hogy....no mindegy, ezt szavakkal nem ecsetelem. De hogy nem zenész olvasóim is megértsék, hogy nem csak a túlontúl szigorú önkritikám beszél belőlem (francokat, nem is túl szigorú az önkritikám, ha az lenne, valószínűleg nem itt tartanék, mert A; vagy megőrültem volna eddigre B; vagy nem bírtam volna ki a tökéletlenségemet, és mint őrült, álltam volna neki már évekkel ezelőtt napi 10 órákat gyakorolni.), szóval hogy lássátok, nem viccelek, elmesélem, hogy az egyik kolléga oly módon "gratulált", hogy azt mondta: "Hát, tanulságos volt." :D

Nos, mit is meséljek még? Hazafelé már nagyon szenvedtem, leginkább attól, hogy bármennyire erőltettem is az ásítást percenként többször (már-már kiakasztva az állkapcsomat), egyáltalán nem hallottam. Az már örömünnep volt, ha monóban élvezhettem a társaság zajait. A többi nyűgömet nem is ecsetelem, mert ehhez képest elenyészőek. :)

Még nem is meséltem a Csodaműhelyről.

Egy másik hely Kölnben, amit különösen szeretek, bár sosem voltam benn, és nem is leszek, de attól még tudom, hogy ott születnek a Csodák. Útba esik az egyetemre menet, és sosem állom meg, hogy egy pillantást ne vessek rá. Tulajdonképpen egy nem túl nagy, fehérre festett falú, majdnem-üres üzlethelyiségről beszélgetünk, nagy reflektorral, és a benne dolgozó hölggyel. Aki festményeket és egyéb műtárgyakat restaurál.

Legutóbb egy kevésbé izgalmas képen dolgozott, talán ezért is felejtettem el, hogy mesélni akartam a Csodaműhelyről, de ma, ma.... egy elképesztő tájképet keltett új életre. Gondolom hosszas, aprólékos munka az ilyesmi. Lenyűgöző. Egy nagyon aprócska ecsettel piszmogott a hatalmas festmény közepén egy icipici területen.

Fantasztikus munka, nem?

Aztán amikor ebbe alaposan belegondoltam – mert hát miért is fantasztikus? azért, mert a restaurálási folyamat közben részesévé válhat az eredeti munkának, olyan, mintha együtt dolgozna az eredeti alkotó adott esetben több száz éves kezével... - rájöttem, hogy elmegyek ám én a sunyiba, én is folyamatosan ezt csinálom. Csak annyi a különbség, hogy a mi művészetünk az időben mindössze az a röpke pár perc, egy-két óra, amíg a hallgató ott ül. Mi átadjuk neki az élményt, de ehhez nekünk is meg kell fognunk az eredeti alkotó kezét. Méghozzá egyszerre. Jó alaposan kell szorítanunk.

"Nem vagyunk naprakészek egymás életéből" - ezt a kifejezést használtam ma, régen látott barátnőkre alkalmazva, aztán tovább gondolkodtam, hogy voltaképp mi minden lenne, amitől valaki is "naprakésznek" számítana belőlem. Ha épp nem dolgozom, és itthon vagyok, leginkább mama dolgai hírértékűek a házban, más nem. Nem történik semmi, létezem, időnként (mostanság) elmegyek tornázni, és slussz. Ha dolgozom, akkor akad egy-két apróság, most épp mit játszunk, milyen a karmester, mi volt a téma az öltözőben, esetleg egy-két poén a próbáról. Ha pedig kinn vagyok Kölnben, akkor a napom híre legfeljebb az, hogy mi volt az oboaórámon, vagy hogy aznap esett-e az eső, vagy kegyes volt hozzám az ég.

Tényleg csak ennyiből állna az életem? Ez elkeserítő.

Vannak dolgok, amik régen a mindennapokhoz tartoztak, ma meg az én generációm legfeljebb lefitymálva biggyeszti az ajkát, vagy döbbenten pislog, ha valaki ezekről mesél nekik hősi legendákat. Ilyen volt például az, hogy a közértben az eladó ismerte a háziasszonyokat, még a városban is, mert a visszajáró vendég az visszajáró vendég ugye, vagy például a szomszédok is ismerték egymást, köszöntek is egymásnak, sőt, nem átallottak időnként becsengetni a másikhoz - és nem csak tojást kölcsönkérni, de nem ám. Az emberek még beszéltek egymással, egymáshoz. Elképesztő, nem?

Jó, jó, talán kissé sötéten festem le a helyzetet, tény, hogy vannak helyek, ahol valami, egy aprócska töredék még megmaradt ebből az életformából.

Mindezt az juttatta eszembe, hogy ma délután hazafelé sétálva, a belvárosból kifelé egy forgalmas út felett több száz varjú rebbent fel a közelből, egyszerre, és körözni kezdtek az égbolton. Furcsa volt a mozgásuk, több csoportra oszlottak, mégis egységesen, egy azonos középpont vonzásában repültek, és ahogy felnéztem, mintha maga az égbolt hullámzott volna, szóval muszáj volt lassítanom, aztán megállnom, és csak mosolyogtam ámultan és bámultam az eget, a madarakat, az emberek meg jöttek-mentek, mígnem egy néni jött velem szemben. Ő is lassított, aztán nagyjából a következő mikro-párbeszéd játszódott le közöttünk:

-Ennyit egyszerre... - mondta a néni.

-Elképesztő.

-Jön a hó.

-Meglehet, hogy azt érzik.

Aztán egymásra mosolyogtunk, és mentünk tovább. Egy néni, és egy fiatal lány.

Jó pár éve élek együtt önmagammal, de mostanában sikerült beismernem (szigorúan csak önmagamnak, ugye), hogy irányításkényszeres vagyok. De tényleg.

Már hetek óta olyan érzésem van, hogy érdekes párbeszédet folytatok a saját életemmel. Mintha kérdezgetném, ő meg válaszolna. Őrület. Tényleg mindenre van riposztja.

Mikor az ünnepek alatt a legmagányosabb és elkeseredettebb voltam, mi történt? Előbb a nővéremmel tudtam csevegni egy órácskát a skype-on (holott se ő, se én nem igazán szoktuk használni, de véletlenül mindketten feljelentkeztünk aznap), aztán az egyik legjobb barátnőm bukkant fel az egyik közösségi oldalon, vele is elcseverésztem, kimeséltük magunkból a sötét gondolatokat, beszéltünk addig, míg már csak pozitív dolgok maradtak bennünk. Aztán még felbukkant egy régi ismerős is a neten, akivel ezer éve nem beszéltem, végül megélénkült a fórum is, ahol egész addig csend honolt. Egyetlen nap. Tiszta válasz. Vettem, értettem, köszönöm.

Mikor elhatároztam, hogy új dolgokba vágok bele, arra is kaptam visszajelzést. Azt hittem, jól gondolkozok, hogy jól csinálom, de nem. Minden dolog arra mutatott, hogy túl sok az elvárásom, az előzetes tervem, és mindezek gúzsba kötnek. Köszönöm, vettem, értettem. Majd dolgozom rajta.

Mikor arról viccelődtem valakivel, mennyire nem szoktam szórakozni, akadt szórakozásom. Mikor az került terítékre, hogy bennem mindenki csak a kockát látja, aki nem cigizik, nem iszik, nem bulizik, nem pasizik - lehetőséget kaptam, hogy észrevetessem: én is ember vagyok. Nem csak lélegzem és vegetálok. Még élvezni is tudom az életet. Amikor leginkább szükségem volt rá, kaptam bókot. Amikor már kezdtem becsavarodni itthon, bemehettem végre dolgozni és újra rádöbbentem, hogy a kollégák már úgy tekintenek rám, mint aki egy közülük. Mikor arról ironizáltam, hogy bár 23 és fél éve ez a város az otthonom, mégis alig van itt ismerősöm, egész nap ismerősök jöttek szembe velem a városban, és mind köszönt, integetett, mosolygott. Vettem, köszönöm, értettem.

Most már csak dolgozni kell rajta. Mindenen.

A munka mindig tartogat számomra meglepetéseket. Például a mai próbának úgy futottam neki, hogy az egész szilveszteri műsorból mindösszesen három röpke részletben kell játszanom (ami egészen kis hányadot jelent), tehát Ronka fogta magát, beült a helyére, keresztbe fektette az ölében az angolkürtöt, és várt. Telt-múlt az idő, jöttek sorra a darabok, de persze mindig másik darabok, tehát Ronka kínjában a mellette ülő 2. oboa kottáját figyelgette, számolta a szüneteket, és várt, várt, rendületlenül. Hiába. Eljött a szünet, és Ronka bele sem fújt az angolkürtbe, ezért aztán a próba második felére úgy döntött, már felkészülten ül be: a portáról szerzett ZeneKar újságot, ismét elhelyezkedett, és olvasásba kezdett. Aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy valami egészen újszerű élményben van része. Miközben olvasott, a Denevér-nyitányt játszották előtte-mellette-mögötte a kollégák, körülötte szólt a zenekar, a lábát ritmusra lóbálta, de persze csak óvatosan, mert ölében ott hevert az angolkürt, és arra is figyelnie kellett, hogy a hosszú jószággal ne lökködje oldalba szomszédját, a 2. oboistát. :))) Szóval az jutott eszébe, hogy mennyivel furcsább így olvasgatni. Eltöprengett azon, hogy milyen lehetett a régi kávéházakban. Mennyivel elképesztőbb, élettelibb, inspiratívabb.

Aztán becsukta az újságot, mert ideje volt felvenni a hangszert, az egyik darab következett, amiben akad dolga.

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogot, mert egész egyszerűen bedaráltak a koncertek. :) Most is csak azért jöttem, hogy minden erre tévedőnek

boldog, békés Karácsonyt

kívánjak. Aztán megígérem, hogy kicsit felélesztem majd magam. :)

Olyan rég volt már, hogy ennyire jól éreztem magam koncerten, miközben ilyen sok múlt rajtam... szép és hálás szólók kerültek a kezem alá, élvezet volt játszani, az utolsó pillanatban lett jó nádam is, minden klappolt, úgyhogy én a magam részéről nagyon élveztem a tegnapi műsort. Amúgy is nagy szerelmese vagyok Respighi-nek :) Az pedig különösen jó érzés volt, hogy a kollégáim gratuláltak, ez nagyon sokat jelent nekem. Fiatal vagyok, (amint ezt épp tegnap ki is beszéltük a női öltözőben, "szemtelenül fiatal" :D), és nem vagyok túl régóta a zenekarnál, nem tettem le túl sok mindent az asztalra, épp ezért fontos az elismerésük. Főleg, hogy láttam, hogy nem udvariasságból mondják, hanem komolyan. Kevés számú éveim alatt ugyanis épp elég udvariassági gratulációban volt részem a közepesen szarul sikerült koncertjeim után. :D

Mivel a napokban elárasztott minket a hó, a zenekarnál a belső udvarban bőven akadt matéria egy kis hószobrászathoz. Egyik brácsista kollégámnak legalábbis ez jutott eszébe, és hosszú, kitartó munkával fantasztikus szobrot készített: egy ülő csellistát formázott meg. Íme, félkész állapotban:

Majd esti fénynél, készen (sajnos a fényviszonyok miatt a kép nem túl éles):

Ja, amúgy hétfőtől megint Köln.

Amikor ilyen állapotban vagyok, mint most, mindig elgondolkozom azon, hogy némely kollégám nem-zenész párja hogyan képes átérezni azt, amin ilyenkor a társa keresztülmegy? Mert őszintén szólva nem tudom, képes lehet-e ezt valaki átérezni, aki nem volt részese ilyesminek. Bár hiszek az empátiában, ami ellentmondásnak tűnhet, de mégis kétlem, hogy lehetséges lenne egy a zenétől távol állónak megérteni ezt.

Ja, hogy milyen állapotban vagyok? Hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy koncert után vagyunk.

Tulajdonképpen öt napja próbáljuk a Carment, ez idő alatt néha úgy érzem, totálisan beleszerettem a darabba, máskor meg úgy, mintha a halálomon lennék, vagy egyenesen hulla volnék, mert átment rajtam egy úthenger, bedarált egy ipari hulladékmegsemmisítő, vagy kerékbe töretett egy hajdanvolt háborgó hadúr.

Fordítok: ki vagyok nyúvadva, mert valljuk be őszintén: egy ilyen operát eljátszani, pláne úgy, hogy alapvetően szimfonikus, és egyáltalán nem operát játszó zenekar vagyunk, ilyen kevés próbával, nos....baromira igénybe veszi az embert. Mindezek ellenére vannak jelenetek, amikért odáig vagyok. Nem a slágerek, nem, azok annyira nem, bár persze jók, meg szépek, meg izé, de vannak sokkal érdekesebb, izgalmasabb tömegjelenetek például. Ahogy hajdanvolt kedvelt zenetöri tanárom mondaná: "még a dobhártyámat is megnyalom utána". :)

Hajdanában rengeteget olvastam. Mindenfélét. Ún. komoly- , szép- és szórakoztató irodalmat is, bőséggel. Egyszerre mindig csak egy könyvet, de azt faltam.

Utólag elég sok könyv van, amiből szinte semmire sem emlékszem. Nem maradtak meg.

Mostanában pedig már alig-alig olvasok. Ha könyv is kerül a kezembe, hosszútávon nem ragad magához. 4 könyv hever a zongora sarkán, mindegyikben ott a könyvjelző. Mert rájuk untam menet közben. Igaz, hármat olvastam már.

Valahogy nem tudom, mihez lenne kedvem. Nincs fogamra való könyv. Véget ért a betűfaló korszakom. Talán azért, mert eddig túlsággal habzsoltam őket. Mint a gyerek a kedvenc kajáját. Ha folyton csak azt eszik, és mindig addig, míg majd' szétpukkad, előbb-utóbb beáll a csömör. Szerintem én most értem el ide. Szomorú. Pedig szabályos könyv-függő voltam. Most is az lennék, csak tudnám végre, mit kéne ehhez a kezembe vennem?...miért nem köt le valahogy egy könyv sem?

Pedig a "repertoárom" még nagyon is hiányos.

Szemtelen Tyúk hívott játszani, hát játsszunk. :) A dolog nem bonyolult, kérdéssor, amire válaszolgatni kell.

Tehát:

1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin? Őszinte leszek: már nem is emlékszem. Az egész érettségiből csak a törire emlékszem, hogy a kiegyezést húztam, és olyan folyamatosan beszéltem róla, hogy én magam is meglepődtem.

2. Ennek hány éve is?
Öt.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Természetesen. Becker tanárnő.

4. OKTV?
Az mi?? :)

5. Milyen szakkörbe jártál?
Általában megúsztam a szakköröket, és ennek roppant prózai magyarázata van. Általánosban hittanra jártam, meg gyógytesire, plusz emellett a zeneiskola - ezért pl megúsztam a suli énekkarát. Hála az égnek, mert förtelmes volt. Azzal a kikötéssel maradhattam távol tőle, hogy cserébe a fellépések előtt egy próbára bemegyek, és emelem a kórus színvonalát a rendezvényeken. Nem is volt nehéz. A két szólamban éneklés már szinte törhetetlenül kemény dió volt. Hacsak nem számítom a népi többszólamúságot, ugye (mikor hamisan énekelget a banda). Szóval a túl sok zeneiskolai elfoglaltságra hivatkozva megúsztam. Később meg szakközépiskolába jártam, ahol eleve zenére szakosodtunk, ott nem volt nehéz nem szakkörbe járni: az egész életünk szakkör volt. Zene zene hátán. Élveztem.

6. Hányas, és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás/cserkész/ministráns?
Én már kimaradtam ebből. Ja, ilyen kis fiatalka vagyok. De a tesóim még voltak úttörők. 

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Lásd feljebb. Semmi.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
Melyikről? :) Nem is tudom. Egyszer billiárdoztunk osztálykiránduláson, még konziban, és kezdőként - kevéske fizikatudásomat bevetve - sikerült olyan klasszul meglőnöm a fehéret, hogy a falról visszapattanva lökött meg egy másikat, ami hozzákoccant a lyuktól nem messze ácsorgó harmadikhoz, és így tettem el. Nagy siker volt, pláne, hogy némi tekintélyre tettem szert ezáltal. Azúta sem hiszem, hogy újra képes lennék a mutatványra. Aztán lássul csak....mikor Ausztriába mentünk kirándulni, az is jó volt. Egy kis hegyi túra. Tavasszal hógolyóztunk. :)

9. Milyen fakultációra jártál?
Fakultáció? Általánosban némettagozatos voltam, heti hét ill. hat németórám volt 5 éven keresztül. Beszéltem is folyékonyan németül. Boldog idők. Ma meg megmukkanni se bírok. Konziban aztán - nem hivatalosan - második szaknak felvettem a szolfézst. Zeneelméletből is jó voltam, abból is feljebb léphettem egy osztályt a vége felé. Ja, és természetesen mihelyst lehetett, beléptem a kamarakórusba. Az egyetemen is rögtön első évben bekönyörögtem magam a kórusba, ami egyébként elméletszakosokból állt, így fúvósként fehér holló voltam. De a karnagyunk (az első, majd egy év múlva a második is) le volt nyűgözve, hogy valaki önként jönni akar énekelni.

10. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból? Nem.

11. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
Ilyenre nem emlékszem. Igaz, nincs is sok emlékem ebből az időszakból, sőt. De nem hiszem, hogy lettem volna szerelmes.

12. A leggázabb poszter a szobád falán?
Sose voltak posztereim. Komolyan. Konziban valamikor harmadévben kaptunk a tanároktól szöveges értékelést, na, azt kiragasztottam az egyik szekrényre. Mókás dolgok voltak benne. Ja, meg egy hangszermárkának a prospektusa is ugyanott van kiragasztva, az is későbbi. Esetleg a koliszoba nem ér? Mert a szobatársaknak mindig voltak poszterei. Réka pl filmes poszterekkel jól fel volt szerelve. Anett meg a José Cura poszterével..... :D

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Bukás nem, sosem fenyegetett ez a veszély. Intő - képzeljétek! - egyszer volt. Osztályfőnöki. Egy kérdésért kaptam. Teljesen vicces volt, mindkét szülőm nevetve írta alá. Ami azt jelenti, hogy még alsós voltam, hogy mindkét szülőm aláírhatta.

Na, most kéne ezt az egészet tovapasszolni, de mivel nem sok blogot olvasok, és azok közül az egyiktől kaptam a játékot, a másik pedig meghívott, hát ezúton invitálom passaggia-t játszani, meg Orsit.

Tudjátok, lehet, hogy mi zenészek (elsősorban persze magamból indulok ki) sokat panaszkodunk, de amikor ott ülsz a színpadon egy délelőtti próbán, körülötted a rengeteg kolléga, kezedben tartod a hangszert, és a karmester beint, zakatolni kezd a terem, alattad bizsereg a szék, a timpani feltartóztathatatlanul adja a ritmust, belépnek a rezek, és mire játszani kezdesz, már visz az ár, mindössze onnan tudod, hogy szól, hogy érzed a hangszer rezonanciáját az ujjaid alatt és a szádnál.......nos, ilyenkor eszembe se jut panaszkodni. Pedig lenne mit! Ha abban a pillanatban tudnék ilyesmikre gondolni, mondhatnám, hogy milyen szutyok darab már ez, mindenkinek teljes erővel kell játszani szinte végig, aztán neked spec hiába írta ki a háromszoros fortissimo-t, esélyed sincs - mégis, ilyenkor képtelen vagy erre gondolni, mert annyira magával visz az egész, hogy önkéntelenül is beleadsz mindent, és nem gondolsz rá, hogy a kutya se hallja, mert ez, ez kell ahhoz, hogy ilyen csoda szülessen, ez, hogy mindenki belead mindent.

Holstot játszottunk. Speciel itt most a Marsról mesélgettem, a Planéták közül.

Egy kis szépség most rám fér. Ha rátok is, akkor ajánlom nektek is Zemlinsky-t. Ez csak az első rész, folytatólagosan fenn van a többi is. Olyan, mint egy mese. Az is. Csak hangokból. Andersen ihlette, a Kis hableányról mesél ez a szimfonikus költemény.